Zolt�nt m�g az �jszak�b�l ismertem. Visszaeml�kezve amolyan �ntudatos �rva gyermek benyom�s�t keltette; aki mell�z�tts�g�t, �s csakis azt igyekszik k�zszeml�re tenni emelt f�vel, nagyst�l�en, mint egy �kszert, j�llehet szakadt inge �s t�lm�retezett nadr�gja z�rzavar�ba m�giscsak maga akad, maga botlik bele.

� persze nem sokat gondolt mindezzel. Egy�b m�ssal sem, ami k�nyelmetlen, vagy elkedvetlen�t�. Seg�ts�g gyan�nt ink�bb a n�i nem massz�v �s anyai, sokat b�r� karjai ut�n kapott, melyekhez alapterm�szet�b�l ad�d�an volt mindenn�l t�bb bizalma. A siker pedig nem v�ratta meg sok�ig, Zolt�n ugyanis okosan tudott t�lalni. J� j�t�kos, �gyes fi� volt.

Be kell vallanom, olykor titkon kinevett�k, m�skor kicsit irigyelt�k �t �lhetetlens�g�nek eme passz�v �s felem�s, m�gis rendre gy�zedelmekkel kit�ntetett megnyilv�nul�sai�rt. Szel�d embernek ismert�k meg azonban, nem volt okunk haragudni r�. Kiv�ve Endr�t. Mert neki, -�gy mondta akkor-, Zolt�n nagyobb �ssze­gekkel tartozik, de ez a k�r�lm�ny pimasz nyugalm�ra m�g sincs k�l�n�sebb hat�ssal.

D�lut�nonk�nt ugyanis, mialatt a t�bbiek buzg�n k�ny�k�ltek neki valamif�le k�tes �gynek, vagy kocsmafiloz�fi�nak, Zolt�n a sa­rokban szendergett, s csak akkor emelte meg b�gyadt mosollyal az arc�t, ha hozz�nk l�pett a pultos l�ny, Anna; vagy ha �nt�rv�ny� korcskuty�ja �lm�ban ford�tott egyet a fej�n, amit rendesen gazd�ja el�reny�jtott l�ba sz�r�n pihentetett.

Endr�nek ilyen alkalmakkor, mondanom sem kell, fej�be sz�k�tt a v�r. Hosszasan sorolta, hogy a tartoz�s miatt egy h�ttel el�bb fill�rek�rt adta el a kar�r�j�t, a gy�r�it; s egyebek k�z�tt azt a falik�pet is elbesz�l�s�hez l�­d�totta, amit m�g a d�dnagyanyja kapott n�szaj�nd�kba.

Egy h�v�s d�lut�non azt�n, amikor mint rendesen, h�j�n voltunk a p�nznek, csatlakozott hozz�nk egy f�rfi, aki csak �zletembernek mondta mag�t. Sz�ntelen�l Zolt�n kark�t�j�t n�zte, majd Endre szemeib�l b�tor�t�st olvasv�n ki, kib�kte, hogy az�rt j�tt, egyenesen. Zolt�n persze hallani sem akart az �zletr�l. 

–Ezt az egyet senkinek nem adom. –Jelentette ki hat�rozottan, s mint aki a k�rd�st a maga r�sz�r�l le is z�rta, elborul� arccal, komoran szegezte a f�ldnek tekintet�t.

 –Na ne l�gy m�r ilyen hajthatatlan! –Civ�dott vele Endre ravaszkodva. –Sokkal jobban �llna ez a holmi egy finom kis h�lgy kez�n!

A kark�t�t ugyanis gyermekcsukl�ra m�retezt�k, �s otromba m�don, sp�rg�val volt �sszetoldozva Zolt�n kez�n.

–Nem megmondtam az el�bb, hogy felejts�tek el?! –Csapta pohar�t az asztalhoz Zolt�n, t�le szokatlan nyomat�kkal, in­dulatosan. –Ezt �s a kuty�mat nem adom soha!

Endre elv�r�s�d�tt a gy�l�lett�l. El�rek�ny�k�lt az asztalon, hangosat k�romkodott; a kutya k�zben m�ltatlankodva mordult egyet, s ezzel �tmenetileg elint�z�d�tt a dolog.

Aznap haza�rkezve nem �lltam Zolt�n mell�. Fel�bredt bennem a gyanakv�s. Lopta valakit�l az �kszert, ebben egyre biztosabb voltam; s most m�gis, ak�r az �szv�r, megmakacsolta mag�t. T�vols�gtart�an rugaszkodtam neki valamif�le rosszul siker�lt kioktat�snak �sszefog�sr�l, becs�letr�l, meg eff�l�kr�l; egy�b ir�nt pedig ker�ltem a tekintet�t. Elp�rtol�som folyt�n eg�szen egyed�l maradt k�z�tt�nk. S�rt�d�tten j�rt fel, s al� a h�zban, mint egy elhanyagolt gyerek, aki k�r�l v�ratlanul felmordult az eg�sz vil�g. Ut�lag visszagondolva azonban �ppen ez a k�r�lm�ny id�zhette el� az �talakul�st, ami korhely l�­ny�t valamif�le hom�lyos �s addig ismeretlen, de val�s�gos f�nnyel vil�g�totta be.

–Itt az ideje, hogy tov�bb�lljak. –�llap�totta meg egyik este minden el�zm�ny n�lk�l, mik�zben a t�kre el�tt rendezgette mag�n a ruh�t, j�llehet d�nt�se nem �rt eg�szen v�ratlanul. Lecsatolta a kez�­r�l a kark�t�t �s a f�ldre dobta. –T�bb� m�r nem lesz sz�ks�gem r�. –Emelte r�m �sszevont szem�ld�ke al�l f�rk�sz�n kitekint�, szomor� szemeit.

Gyalogszerrel indult el a vas�t�llom�sra. Csak egy r�­vidke szakaszon k�s�rtem el. Egykedv�en l�pdelt, h�tra sem n�zve, j� n�h�ny m�terrel el�tte szaladt a ku­tya. Fog vacogtat�, szeles este �g�rkezett aznap, hamarj�ban b�­cs�ztam h�t, f�z�san �ssz�bb h�zva kardig�nomat.

Negyed�r�t sem voltam t�vol, Endre �s �jdons�lt �zletember bar�tja m�ris s�v�ran alkudott a kark�t�re. �szre sem vett�k, hogy a szob�ba l�ptem. Mintha id� is, t�r is egyar�nt megsz�nt volna sz�mukra, gondolataikat eg�szen kit�lt�tte a kark�t�, az alku �s a p�nz. Kih�zott der�kkal, hanyagm�d zsebre dugott k�zzel �lltak egym�s mellett. �vatos oldalpillant�sok k�zepette igyekeztek megfejteni egym�s sz�nd�kait.

Felvettem a kab�tomat �s otthagytam �ket. Sehogy sem tudtam kiverni a fejemb�l Zolt�n arckifeje­z�s�t, amint t�voz�sa el�tt a gy�ztesek hetyke diadal�val tekint vissza az eldobott kark�t� felett, hanem szemeiben valamif�le lemond� szomor�s�g n�vekszik, amit kev�s elrejteni egy g�g�s mozdulat. Azt gondoltam akkor, ilyen lehet egy feln�tt ember tekintete.

Bor�s hangulatban l�ptem be a kocsmaajt�n.

–K�l�nben most m�r elment, �gyhogy elmondhatom. –H�zta maga fel� Anna az arcomat, mintha hirtelenj�ben �rdemesnek tal�lt volna beavatni abba a titokba, amit eddig csakis �, egymaga tudhatott. –Tudja, volt egy gyereke szeg�nynek. Ahogy elmes�lte, amolyan lenhaj�, pirospozsg�s kisle�ny. Egy nyaral�s alkalm�val azt�n –t�rdelte a kezeit zavar�ban –�pp csak addig figyeltek m�s­fel�, m�g az asztalt megter�tett�k. A le�ny meg beles�t�lt a foly�ba. Napokig kerest�k. –Er�lk�d�tt tov�bb a megfelel� szavakat keresve, s k�zben el is pityeredett. –Egy�b nem is maradt ut�na, csak az a kark�t�…

El sem k�sz�ntem. Hevesen dobtam magam m�g� a sz�ket, �s a kifullad�sig rohantam, hogy Zolt�nt m�g az �llom�son �rjem.

–M�r j� h�romnegyed �r�ja is annak, hogy elment a pesti gyors. –Hallottam ki a jegy�rus �lomittas hangj�b�l megh�kken�st, mik�zben zil�lt fizimisk�mon v�gigfuttatta tekintet�t.

Sok� bolyongtam m�g a s�t�t utc�kon, mint egy k�borszellem. Kedvenc terem fel� vettem az ir�nyt, ahol a friss f�ld, az es��ztatta utcak�vekb�l kip�rolg�, h�v�s leveg� illata mindig az otthonoss�g, �s ez�ltal a biztons�g �rz�s�vel t�lt�tt el egy kicsit. Hazat�rhettem egy r�vid id�re, ahogy szoktam mondani, bels� k�peim k�z�. �m kisv�rtatva Endre jutott eszembe, meg az �zletember.

J�csk�n ihattak, mert amikor meg�rkeztem, �s betekintettem az alagsori buk�ablakon, m�g mindig moh�n alkudtak a kark�t�re. Az asztaln�l �ltek, egym�ssal szemben, �s a r�szeg emberekre jellemz� elt�lzott gesztikul�ci� k�s�ret�ben mindegyik a maga igaz�r�l igyekezett meggy�zni a m�sikat. Mellett�k �res �vegek, s a piszkos konyhai l�mpa pislog� f�ny�n�l, a t�m�ny doh�nyf�st�n kereszt�l is j�l l�ttam, hogy k�z�p�tt, �ppen kett�j�k k�z�tt, a kark�t� hever.

Megr�zk�dtam. H�tat ford�tottam nekik, �s elr�vedtem, messzire, abba az ir�nyba, ahol n�h�ny �r�­val el�bb elt�nni l�ttam Zolt�nt �s a kuty�t.

V�ratlanul gyenge kis fuvallat t�madt, h�v�s pettyecsk�kkel bizsergette �tfagyott arcomat. Ahogy odakaptam, feleszm�ltem. Mert id�k�zben, mintha az es�lytelenek lass� nyugalm�­val igyekezn�k megmutatni a vil�g gyal�zat�t, mil­li�rdnyi szepl��vel �szrev�tlen r�nk szakadt a t�l.